"A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében,de akkor szebben mint a Föld bármely más teremtménye.
Ahogy elhagyja fészkét,egy tövises fát keres,s nem nyugszik addig,amíg rá nem talál.
Akkor az ádáz ágak közt rázendít dalára,s felnyársalja magát a leghosszabb,leghegyesebb  tövisre.
Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének,hogy túltrillázza még a pacsirtát.s csalogányt is.
Egyetlen csodálatos dal az élete árán,
De akkor az egész világ elnémul,Őt hallgatja.
és Isten mosolyog az égben.
Mert a legeslegjobbaknak fájdalom az ára.

A madár begyében a tövissel,változhatatlan törvénynek engedelmeskedik,
nem tudja,mi űzi-mi hajtja,
hogy fölnyársalja magát s dalolva halljon meg.

Amikor a tövis belé hatol,akkor még nem tudja ,hogy a halál közeledik,
csak dalol,dalol,amíg annyi élet van benne,hogy egyetlen hangot kiadjon.

De,mi amikor a tövisre felnyársaljuk magunkat,
mi tudjuk,
mi értjük,
és mégis,mégis megtesszük.....